#3 ez egy folyékony nap lesz

Mumbai – Március 4, dél

Zúgó fejjel ébredek, nehéz hozzászokni az éjszakázáshoz megint. Meg ahoz, hogy a gyomrom furcsa dolgokat művel. Megcsinálnám a reggeli kávémat, de még szerencse, hogy a fürdőszoba mellett van a vízforraló, így nem kell ezt az alsógatyámat is elégetni. Túlélem a nap első kihívását, folytatom reggeli rutinomat.

Lent találkozunk Zsófival megint, kávézunk, majd már csak fél óra késéssel el is indulunk. Az irodába érve Harish megígéri, hogy ma csak éjfélre jön, persze tudom, hogy tizenegyre megint ott lesz. Lepakoljuk a cuccot és megyünk a kantinba reggelizni. Kérek egy ‘veg menu’-t ami a következőkből áll: carrot rice, gujarati dal, mutter paneer, aloo simla dry, z chapati, sweet, salad, papad. Szinte csorog a nyálam amint elolvasom. Minden rendben van a kajával, csak megint csíp. Nem nagyon, viszont azt mindig. Minden. Kivéve az édességet.

Aztán Zsófi is útjára megy, én meg elkezdek ezerrel dolgozni. Közben felhívom az addigra már csak keresztnéven szólított ismerőseimet a Cathay Pacific-nél, hogy ugyanmár mondjanak valamit a csomagommal kapcsolatban. Biztosítanak róla, hogy semmit sem tudnak, és vissza fognak hívni. Vissza is hívnak – a csomag még Frankfurtban van! Hurrá! Nem anyázok, hogy jól átvertek a Lufthansa pultnál, hanem örülök, hogy legalább még létezik. Mikor jön ide? – kérdezem. Ma, mindenképp – mondja. Aztán rádöbben, hogy a mai érkezés az már ugyebár megvolt hajnal fél kettőkor és, hogy akkor ma mégsem lesz csomagom. Érzem a hangjából a pánikot – ez a fehér ember mindjárt elkezd velem üvolteni! De csalódást okozok neki. Mély baritonommal telefonba búgom neki, hogy nó práblem. Megnyugszik, megígéri, hogy megint felveszi a kapcsolatot Lufi barátunkkal. Mert én már csak így hívom. Mert csak egy barátot hívnék így. És azt én barátnak tartom aki ilyen jól meg mer viccelni engem. Mert ha nem lenne a barátom akkor azt gondolnám, hogy idióta, cselekvés- és agyban lezajló folyamatok kezelésére képtelen barmok ezek a Lufisok. De én nem gondolok ilyet a barátomról. Gazella – mert ugyebár ez a neve az úrhölgynek – vissza hív, hogy mostmár tuti a gépen van és holnap, azaz szerda hajnalban mindenképpen itt lesz. De ja vu. Láttam én már falon pókot! – mondom, aztán ennyiben maradunk.

Mumbai – Március 4, este 9 óra

Érdekesek ezek az Indiaiak. Azt tudtam, hogy általában gugolós módszerrel rendezik a rendezni valót, de azt nem gondoltam volna, hogy ugyanezt csinálják akkor is, ha számunkra normális wc-t látnak. Csak legalább nem hajtanák le a wc ülőkét amikor ráállnak. Miért nem jó arra a kerámia rész? Most így tele van cipőnyommal. Mindegy, ez sem tántorít el attól, hogy ne csináljam össze magam. Valószínűleg a mutter paneer tette be az ajtót, de most kifelé is csíp. Már ez sem lep meg. Örülök, hogy most is megúsztam azt a szégyent, hogy az egyetlenegy nadrágomat, és alsógatyáim 50%-át nem tettem egyetlen pillanat alatt tűz martalékává. Kemény lesz ez az este így.

Mumbai – Március 4, este 11

Rájöttem, hogy kifejezetten vakmerő vagyok. Ismét rendelek egy … valamit a kantinban, abban a reményben, hogy ezt szervezetemben tudom tartani legalább egy két órán át. Már nem nézem mi van kiírva, csak mutogatok. Azt kérem és sok szósszal. Leülük és megvárom amíg kihozzák. Már az egyhelyben ülés is csíp. Megjön a kaja, eszem jóízűen. Odaül hozzám egy 40-es ember, és teljes erővel néz a szemembe. Úgy 35-40 centiről. Az én privát zónámban nemhogy ő, de kb. az ebédlő fele benne van, ezért nem csinálok bele nagy ügyet. Majd azt mondja, hogy ő márpedig ilyet még nem látott. Milyet – kérdezem? Egyébként Péter vagyok. És te? Mond valamit. Meg sem kisérlem megjegyezni. Olyat – mondja – hogy egy nyugati ilyen jóízűen ette volna a helyi kaját. És tovább bámul. Aztán szóba elegyedünk, és büszkén mondja, hogy az EDS már a második ilyen munkahelye, és hogy ő bizony már hívásokat vesz, jelszavakat reszetel. Bizonyára le akar nyűgözni – gondolom – és elengedek egy nagy hűhát. Pedig ha tudná, hogy én itt bizony senki sem vagyok és nem nekem kellene nyomnia a marketing dumát. De azért kedves volt, elbúcsúzunk, de előtte még határozottan bizonygatja, hogy tudja hol van Magyarország. Nem győzött meg.

A helyi kollégák eltűntek – úgy látszik a tegnapi beszélgetésünk után már nem akarnak annyira üzletről beszélni velem. Mindegy, intézem a dolgomat és írom nekik az e-maileket, mégha csak egy emelettel is vannak felettem. Aztán beszélek az egyik beosztottjukkal is, amikor megvilágosodik számomra: dehát itt senki sem dolgozik aki főnök. Rettentő nagy az összetartás és mindenki véd mindenkit. Ezekből egy szót sem húzok ma ki.

Mumbai – Március 5, hajnal 1

Inkább húzok haza, mert érzem, hogy a gyomrom panaszkodik. Harish megint itt van – meg kell mondjam pontosabb mint Lufi. Persze alszik az autóban, nehezen ébresztem fel szegény párát. Olyan nehéz vele kommunikálni. Nem érti azokat a mondatokat amikben vesszők vannak. És mindenre csak mosolyog és ingatja a fejét. Kicsit sajnálom, két másfél éves kismanója van otthon. Nehezen bírom az utat hazafelé. Ezek a nyavajás lyukak kirázzák belőlem a két órával ezelőtt evett vacsorát. Minden erőmet összeszedem, szememet becsukom, összeszorítom összes izmomat – jaj istenem, csak most ne. 35 éves vagyok, és be fogok csinálni. Hogyan magyarázom meg ezt otthon gyermekeimnek? Kinyitom a szemem, megálltunk. Elbúcsúzunk, felvánszorgok a szobába. Tyúklépésben. Közben persze mosolygok, a biztonsági őr még mindig tiszteleg, pedig én sohasem tiszelgek neki vissza. Remegő kézzel kinyitom az ajtót, számolom a métereket. A fürdőszobába vezető kanyart nehezen veszem be, de aztán az is megvan. Már látom a fényt az alagút végén. Le sem veszem róla a szemem. Édes, drága porcelán kamionom. Lassú mozdulattal letolom egyetlen nadrágomat…

Fél órával és 3 kilóval később fekszem le aludni. Nézem még egy kicsit a focit, de unalmas és a Milán kikapott. Kikapcsolom a tévét a műanyag, zipzáros tokban tárolt távirányítóval és mielőtt megint elmenne az áram, elalszok.

Mumbai – Március 5, reggel fél tíz

Izgatottan ébredek, egyből hívom a szálloda recepcióját. Sohasem hallottak még a bőröndömről. Ránézek a telefonomra – lemerült. Fél órányi küzdelem után sikerül feltöltenem egy kölcsönkért kábellel a számítógépen keresztül. Türelmesen várok, hogy telefonálni tudjak barátaimnak a repülőtérre. Közben bekapcsolom a számítógépet és látom, hogy kaptam egy e-mailt indiai kollégámtól, hogy felhívták és kivitték a bőröndömet az irodába. Az irodába? Honnan a fenéből gondolták, hogy én ott lakom? Nem félek a munkától, de hogy ott is lakjak? Ez valami helyi szokás lehet.

15 próbálkozás után sikerül telefonon elérnem azt az embert az irodában aki tudja is, hogy miről beszélek. Elviteti a szállodába – mondja. Alig várom – mondom. Közben dolgozok egy kicsit, és izgalommal telnek a percek. Elképzelem, ahogy megborotválkozom, fogat mosok saját fogkefével, tiszta ruhát veszek fel, nem a sportcipőben megyek be dolgozni. Öröm hatja át lelkemet.

A találkozás perceiről álljon itt ez az élő élménybeszámoló amit Fodor Ági kolléganőm élt át, miközben chat-eltünk egy kicsit munkával kapcsolatban:

Péter [12:03 PM]:
LÁTOM A BŐRÖNDÖM AZ ABLAKBÓL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Fodor, Agnes [12:03 PM]:
áááááááááá
Péter [12:03 PM]:
most rakták ki a taxiból
Fodor, Agnes [12:03 PM]:
na szuper!
Péter [12:04 PM]:
de még van vagy 25 méter köztünk, meg négy emelet.
Péter [12:05 PM]:
az még lehet vagy egy óra is
Péter [12:05 PM]:
most hívtak, hogy felhozzák
Péter [12:05 PM]:
ez most egy élő közvetítés
Péter [12:06 PM]:
tolja a kocsival
Péter [12:06 PM]:
csináltam fényképet
Péter [12:06 PM]:
könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában…
Péter [12:06 PM]:
az érzelem eluralkodik rajtam
Péter [12:06 PM]:
hallom, hogy beindul a lift
Péter [12:07 PM]:
kinyitom az ajtót
Péter [12:07 PM]:
itt van!
Péter [12:08 PM]:
becsomagolva, mintha karácsony lenne
Péter [12:08 PM]:
20 rúpiámba került a csomagos ember, de megérte!
Péter [12:08 PM]:
most megnézem mit loptak ki belőle
Péter [12:12 PM]:
úgy be van csomagolva, hogy az csak na
Péter [12:12 PM]:
valami ipari szalaggal van átkötve
Péter [12:12 PM]:
nem viszi a sörnyitó
Péter [12:12 PM]:
hívom a takarítót
Péter [12:15 PM]:
kést hoz
Péter [12:15 PM]:
kihámozza
Fodor, Agnes [12:16 PM]:
hát ha be van csomagolva, akkor biztos nem loptak el semmit.. vagy?
Péter [12:16 PM]:
minden rendben van
Péter [12:16 PM]:
még a pilótakex is megvan
Péter [12:16 PM]:
SIKERÜLT!

Mumbai – Március 5, este fél kilenc

A szokásos napi rutin után megbeszéltük három helyi kollégámmal, hogy elmegyünk vacsorázni. Kicsit abszurd a helyzet, hiszen három indiai visz el kínaiba, japán kaját enni. Nagyon finom és jól érzem magam, de azért a kínaira rászólok, hogy majd én nyitom ki a kólát, hozzá se merjen nyúlni. Miután reggel bevettem végre az összes hasfertőzés elleni gyógyszeremet, eddig minden rendben volt és nem akarom az ördögöt kisérteni. Utána visszamegyünk az irodába az egyik ember autójával, csodálkoznak, hogy nálunk van olyan, hogy céges autó. Irigykednek. De azért dudál ezerrel és töri az utat. Itt mindenki dudál. Éjjel-nappal.

Az irodában véglegesítjük az első közös szerződésünket. Kicsit kötöszködik, de nem törődök vele, úgy marad ahogy leírtam. Aztán átnézzük mégegyszer, majd a nagyfőnökkel hármasban aláírjuk. Érzem, hogy kicsit mosolyognak magukban. Végülis az ő szervezetük méreteihez mérten mikiegér szintű az a munka amit most aláírtunk. Én mégis meg vagyok hatódva egy kicsit. Két hónap munkájának első gyümölcse. És két hónapja még csak annyit mondtunk ki, hogy el kell vinnünk ezt a munkát Indiába. És most meg itt van. Megcsináltuk. Az elsőt. Olyan rövid idő alatt amit más még sohasem tett meg. És már csak három van hátra.

Magukra hagyom őket, csak reménykedek, hogy megértik ők is a mai nap stratégiai jelentőségét. Ez egy olyan pillanat, ami még sohasem történt meg. Magyarországról viszünk munkát Indiába. Büszke, és elégedett vagyok. És fáradt. Összepakolok, és hazamegyek. Leírom a történteket, belenézek az e-mail-jeimbe mégegyszer, majd bezuhanok az ágyba. Ma happy end van.