#4 blur

…eddigi kalandjaim: #1, #2, #3…

Pune. Szerda. Egy hét múlva.

A napok rendkívül intenzívek, nincs időm, erőm leírni a velem történteket.

Pune-ban ülök a repülőtéren. Indulok Chennai-ba. Nem csodálkozok amikor megtudom, hogy éjfélkor sztrájkot hirdettek a repülőtéri dolgozók egész Indiában. A BKV is sztrájkol állandóan, megszoktam. A gép egy órát biztos késik, talán többet is. A csomagom is talán megérkezik majd. Talán nem. Itt van mellettem, könnyes szemmel iszom magamba látványát. Fogam között halkan mormogom nevét: Szemszonájt, drága szemszonájt. Viszont látjuk-e még egymást…? Aztán feladom.

Mumbai. Csütörtök. Hat nappal ezelőtt.

A gyomrom már teljesen rendbejött – indiaiakat megszégyenítő módon tömöm magamba a paneer tikka masala-t és a többi kimondhatatlan nevű dolgot. Néznek is rám rendesen de már nem érdekel. Ez a reggelim. Otthon ilyen mennyiségű fűszert egy hónap alatt nem eszek. Finom. Csíp. Már megszoktam.

A meló nehezen megy, még két szerződés van amit alá kell írnunk. Gázos állapotban vannak. Az indiai ember persze darabokra szedi, nekem meg ég a pofámon a bőr. Megegyezünk, hogy holnapra megszerzem a szükséges infókat. Hogy honnan azt még nem tudom. Egész éjszaka telefonálok és levelezek az amerikaiakkal. Gáz, mert nem hajlandóak megérteni mit akarok, és hogy miért. Végre meggyőzöm őket – megígérik, hogy hamar meglesz amit kérek tőlük.

Nagyrészt egyedül ülök egész éjszaka az irodában, a kutya sem néz felém. Nem baj, most nincs is kedvem hozzájuk. A visszaút a szállodába a szokásos. Harish vár rám a szokott időben. Alszik megint az autóban, felkeltem, hazavisz. Ez a nap nem volt OK. Holnap estig meg kell oldanom a problémákat. Bealszok.

Mumbai. Péntek. Öt nappal ezelőtt.

Energiával telten ébredek. Ma van az utolsó nap, hogy mindent rendbe tegyünk, mondogatom is magamnak becsületesen, hogy meg tudom csinálni. Korán bemegyek és mire beérnek az itteniek, már készen is állok mindennel. Átnézzük a papírokat, egy-két dolgot még kicsinosítunk benne, majd jöhet a nagy pillanat. Aláírjuk. Kezet rátunk. Fényképezkedünk. Örülünk. Vége. Megvan. Sikerült. Átmegyünk az iroda szomszédságában lévő étterembe vacsorázni. Higiénia nem létezik de már nem is számít. Vizet azért még mindig csak palackból iszok. Jó volt, különösen a fokhagymás roti.

Megkérdezem az indiai embert, hogy járt-e már külföldön. Büszkén mondja, hogy ő bizony még nem. És nem is tervezi. Csodálkzom, és csak most értem meg, hogy miért mondta, hogy Mumbai ugyanolyan mint Budapest. Kivéve, hogy Budapesten nincsenek tehenek az utcán. Meg sok más sem – teszem hozzá halkan. Aztán ennyiben maradunk

Mumbai. Szombat. Négy nappal ezelőtt.

Harish korán jön értünk, Pratik, Ugwala és Kairoz elvisz minket egy piacra. Már mindenki kiszált az autóból, én még csak ismerkedek a tömeggel. Biztosan biztonságos? – kérdezem. Mosolyognak. Hogy parázhat ennyire egy ekkora ember? A fényképezőgépemet szorosan magamhoz szorítva cikázok a tömegben. Húha, át kell menni az út másik oldalára. Ehez két dolog kell. Gyors láb és egy gyors ima. Mind a kettő megvan, mehetek. A boltban kurtát keresek Adélnak. Van is jó pár, nem is tudom melyiket válasszam. Kettő azért mégiscsak hazajön velem. Az alku nehezen megy, de azért becsületesen megvan. Eszünk a helyi drive-in-ben. Ez úgy néz ki, hogy megállunk az út mellett, és miközben fél Mumbai a hátunk mögött megy el, a fickó az út melletti kifőzdéből beadja az étlapot az autóba, mi pedig rendelünk. Az étel jó, Harish-t is meghívom. Én fizetek. Most először. Beugrunk egy áruházba, vesszek még néhány helyi dolgot, aztán elbúcsúzunk idegenvezetőinktől. Nekik teljesen természetes volt, hogy az egész szabadnapjukat a vendégeikkel töltik. Nekem nem.

Elindulunk a szállodába, az utolsó egy kilométert egy óra alatt tesszük meg. Mindenki csak dudál, senki sem halad. Harish is unja már, én pedig szépen lassan megzakkanok. Aztán valahogy mégiscsak visszaérünk.

Mumbai. Vasárnap. Három nappal ezelőtt.

Ma Colaba-ba megyünk. Ez Mumbai szíve. Két óra az út, közben Kairoz-t felvesszük. Pratik és barátnője már nem bírja a tempót, bealszanak. Semmi különös nem történik, eszünk, vásárlunk, nézelődünk, alkudozunk, fényképezek, utazunk. A tehenek és a kutyák itt is falkában járnak. Úgy látszik itt más a szokás. Sétáltatni a majmokat szokták pórázon.

Minden nap húsz ember hal meg Mumbai-ban úgy, hogy vagy leesik a vonatról, vagy leviszi a fejét a vezeték, vagy az oszlop kapja el. Ez a statisztika. Azt találták ki, hogy amikor a vonatok elindulnak az állomásról, egy ember festékszóróval megy végig a peronon és lefúj sárga festékkel mindenkit aki kilóg. Ezt hívják indiai graffiti-nek.

Mire hazaérek hulla fáradt vagyok. Harishtól érzékeny búcsút veszek, holnap más jön értem, eddig szólt a megbizatása. Ma sem pihentem semmit.

Mumbai-Pune. Hétfő. Tegnapelőtt.

Délben megjön értem az autó. Azaz Harish. Fülig ér a szája. Azt mondja – azt hiszem - hogy a főnöke küldte, és ő visz el engem Pune-ba. És mosolyog. És ingatja a fejét. Aztán felvesszük az egyik kollégámat valahol, és elindulunk. 100 fok van, a légkonditól biztos arcüreg gyulladást fogok kapni. Két óra múlva megkérdezem, hogy ez már az autópálya-e. Mosolyog. Nem, ez még Mumbai. Fél óra múlva úgy gondolom, hogy ez már biztosan az. Nem hasonlít ahhoz amire számítottam, de igazából nem érdekel. Csak menjünk. És megyünk. Nem tudom mi a jobb – nézzem az utat, vagy bealudjak? Utóbbit választom, így legalább biztosan nem lesz annyira fájdalmas a halál. Fél ötre érkezünk Pune-ba. Meglepődök, hogy amint vége az autópályának, már meg is találjuk a szállodát. Harish azt mondja, hogy háromnegyed óra múlva jön értem. Nem jön. Egy óra múlva sem. Hanem két óra múlva. Teljesen zilált, nem értem. Közben az első ügyfelet hivatalosan elkezdjük támogatni Mumbai-ból. Folyamatosan tartom a kapcsolatot mindenkivel, mintha online közvetítés lenne. Az e-mailek jönnek, a vonalakat újra leteszteltük, az agent-ek készek. Minden rendben van. Go.

Sikerült. Az első. A hivatalos kommunikációt kiküldöm büszkén. Mindezt a szálloda halljából.

Aztán megértem Harish miért volt annyira rémült – én igazából nem is Pune-ban foglaltam szállást, hanem egy másik városban, ami majdnem összenőtt Pune-val. És annak is a másik oldalán van az iroda. 30 km. Ebből 15 dugó. Másfél óra. Fantasztikus. Beérek, a főnök örömmel fogad, mintha amerikai lennék. Kezdődik elölről a marketing szöveg, én meg derekasan állom. Aztán végre békén hagy, elkezdhetek dolgozni. Jön még utána jó pár ismerkedés, beszélgetés, kamu mosoly, majd megyek vissza a szállodába. Megérkezünk. Hajnal van. Harish azt mondja van hol aludnia. Nem hiszek neki. Amikor kitesz, elszívok még egy cigit a lobbyban. Harish annyira fáradt, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét. Az ablakon keresztül látom, hogy megbeszéli a biztonsági őrrel hol parkolhat és aludhat éjszaka. Az autóban. Semmi WC, semmi mosdó, semmi ágy. Biztos nem először csinálja. Ülök, nézem, gondolkodok. Aztán előveszem a bankkártyámat és a recepción kérek neki egy szobát. „Ez itt egy ember, így nem lehet élni” – mutatok az ablakon keresztül Harish-ra. Szobát kérek neki. A recepciós srác nagyon kedves. Nem kell fizetnem. Adnak neki egy ágyat a személyzeti részen. Látszik, nem először lát ilyet. Harish meglepődik amikor újra meglát, bemegyünk a szállodába, a recepciós elmondja mi van. Hálás. Azt hiszem. Sohasem fogom megtudni. Jó éjszakát kívánunk egymásnak, majd én föl, ő le. A szobában ránézek a számítógépre. Le kellene már írni mik történnek velem. Nem visz rá a lélek. Még Norbi felhív egy percre, aztán elalszok.

Pune. Kedd. Tegnap.

Korán kelek, dolgozok a szállodából egy kicsit. Harish lent vár, kipihentnek tűnik. A dugó nem annyira durva, de így is egy óra mire beérünk. Útközben megbüntetnek, mert Harish egy magánúton ment. Vagy mi. Nem értem, de nem is kísérlem megérteni. 220 rúpia. Ennyit fizet. Én meg kifizetem neki. Csak menjünk. Megállunk még egy bevásárló központban. Kurtát kell vennem magamnak is, anélkül nem mehetek haza. Megtalálom az egyetlen darabot ami rám jön, rögtön le is csapok rá. Az emberke el akarja még adni nekem a fél boltot, de határozottan rázom a fejem. Aztán rájövök, hogy lehet, hogy ez a baj. A fene tudja mit jelent ez itt. A boltban a vásárlók között biztonsági őr járkál. Fegyverrel. Pontosabban két csövű vadász puskával a vállán. Talán szólnom kellene neki, hogy a Puma amit a feje felett lát nem fog egy darabig mozdulni.

Az irodában szinte senki sincs, itt is éjszaka dolgoznak az emberek. Találkozok Stephen-nel, nagyon örülünk egymásnak. Két hónapja csak telefonon beszélünk, épp ideje volt hogy arca is legyen már a nevének. Meglepődünk. Ő azt hitte, hogy idősebb vagyok. Én meg azt, hogy nem lesz ennyire fekete. Elmond mindent amit semki nem mer elmondani. A háttérben folyó politikát, az erőviszonyokat, a szervezeti felépítést. Meg ilyeneket. Végre valaki aki ki meri mondani az igazat. És az igazság bizony nem is olyan csilli-villi mint ahogy azt eddig gondoltam. Körbevisz, bemutat mindenkinek, mindenkivel beszélgetek. A végén még lefényképez. Azt mondja, hogy ilyen szakállt még nem látott. Aztán elbúcsúzunk, én dolgozok tovább ő meg megy haza.

Estére megjön az egész helyi vezetőség. Mindenkivel pacsizok, mosolygunk. Elvisznek vacsorázni. House zene szól, modern a hely, csak a kaja indiai. Így mulatnak itt a fiatalok. Röhögünk, főleg rajtam. Hogy milyen lúzer vagyok, hogy ilyen baromi messze foglaltam a szállást. Aztán csodálkoznak, mikor elmondom, hogy ez volt a legolcsóbb szállás messzeföldön – 186 dollárt fizetek éjszakánként a háromcsillagos szállodában. Potom 3-400 dollárért már Punéban is lett volna szállás. Harry meg jól seggberúgott volna. Aztán ennyiben maradunk.

Utána búcsú mindenkitől, van aki meg is ölel. Jól esik. Harish még visszavisz a szállodába mielőtt elindul a másik emberkével vissza Mumbai-ba. Hajnal egy van. Éjszaka is minimum 3 és fél óra az út. Csak reménykedek, hogy nem fog bealudni vezetés közben. Elbúcsúzunk, ezúttal végleg. Jó sofőr volt. És kedves. Csak egy kukkot nem értettünk egymás szavából.

Pune. Szerda. Most.

Két órája várok az indulásra, most még minimum egy óra. A gép ami visz még meg sem érkezett. Ezen már igazán nem aggódok. Aztán valahogy mégis elindulunk valami helyi járattal. Teljesen meglep, full extrás a gép. Ráadásul a két órás út alatt kétszer is adnak enni. Egyedüli fehérként a gépen két kérdőívet is ki kell töltenem – egyet az általános szolgáltatásokról, egyet meg a személyzetről. Mondogatja is rendesen a nevét az emberke, és kijavítja a helyesírási hibát amikor leírom. Teljes rutinnal futom át a papirost, eddig mindenhol ahol jártam ilyeneket töltögettem.

Chennai. Szerda este.

Megérkeztem. A csomagom is. Nehezen hiszem el, körbenézek mielőtt leemelem a szalagról. Lehet, hogy benne leszek a Balázs show-ban? Nem látok kamerát. Ahogy kilépek a terminálból, kb egyezerhatszáztizenhét ember próbálja kitépni a kezemből a bőröndöt. De nem adom. Aztán meglátom a nevemet egy táblán. Irány a szálloda. Kicsit más ez a hely. Itt többet dudálnak. Itt nem ’Horn. OK. Please.’ van minden teherautó hátulján, hanem ’Sound horn.’ És ezt becsületesen be is tartják. Az emberek nyugodtabbnak tűnnek – sokan vannak, de most nincs tömegiszonyom. A szálloda teljesen európai. Nagyon szép és igényes. Az áram azért itt is elmegy minden este jópárszor, nehogy véletlenül elbízzam magam.

Éhes vagyok. A szálloda melletti buszmegállót figyelem. Mögötte van egy étterem. ’Eat and Drink’. Én meg éhes vagyok és szomjas. Lemegyek enni és inni. Ajtaja nincs, össze van nőve az utcával és a buszmegállóval. Az embereket sokkolom amikor bemegyek és teljes természetességgel kérek valamit. Igaz előtte gyakoroltam vagy tíz percig, nehogy elfelejtsem mit is akarok. Aztán a pénztáros közli, hogy itt olyan nincs, ez dél india és itt ezek vannak. Orrom alá dug egy étlapot. Elmosolyodok. Megkérdezem, hogy most viccel-e. Nem viccel. Rá bízom a választást és felmegyek a légkondis részbe. Itt valamivel drágább a kaja. Van légkondis ár, és nem légkondis ár. Ma kirúgok a hámból. Aztán fizetek 200 forintot a vacsoráért. És a friss dinnyeléért. És az üveg ásványvízért. Összesen. Nem rossz. Ide jövök máskor is.

Találkozok a szállodában Henivel. Beszélgetünk még egy kicsit, majd kiakadok, hogy ő miért mehet fel a 10.-en lévő executive szalonba, én meg miért nem. Kiderül, hogy neki jobb szobát foglaltam. És ahhoz jár. Én meg így jártam.

………..

Nincs folytatás. Kicsit Svejkesre sikeredett a vége.

Köszönöm, hogy elolvastad.