#1 ‘it never rains but it pours’

Budapest – Március 1, reggel 9

Megérkezünk Adéllal és gyermekeimmel a repülőtérre. Becsekkolok, és mivel egy órával később indul a gép a tervezettnél, én kisérem Őket ki az autóhoz. Búcsúzkodás, viccelődés, integetés. Elmentek. Kicsit szomorú vagyok.

Bemegyel a váróba. Nem, a homeopátiás gyógyszert nem lehet megröngtenezni. Hívja a főnököt. Az tudja. Beenged. Veszek néhány dolgot, újságot, könyvet. Jól jöhet még, a gép két órával később indul. Nem baj, elérem még éppenhogy a Frankfurti csatlakozást.

Az emberke a pultnál nagyon empatikus. Persze semmit sem tud. Három óvával később elindulunk. Van fél órám, hogy Budapestről Frankfurtba elrepüljek, átszaladjak az egész terminálom, becsekkoljak és felszálljak a Mumbai-i járatra. Meg tudom csinálni!

Frankfurt – Március 1, délután fél három

A gép egy órája felszállt. Ez volt az egyetlenegy járat. Volt egy még délelőtt, de az is elment.

5000 szállodai szoba. Ennyit foglalt a Lufthansa annak a közel 10000 embernek, aki lekéste a járatát. Mert 2008, március 1-én mindenki lekéste a járatát.

Szerencsém van. Nem vagyok egyedül. Van rajtam kívül még négy magyar akik ugyanígy jártak. Együtt nézzük, ahogy a sornak mondott 350-400 ember 17 cm/h-s sebességgel halad. Beállunk.

Egy óra múlva átállunk egy másikba. Rövidebbnek tűnik. Az is.

Két órája állok a sorban. Szép lassan előtörnek a történetek: a barna hajú lány egy kiskutyát és két kiscicát visz Mexikóba, ajándékba. A szőke Mexikón keresztül Guatemalába megy csavarogni, barátokat látogatni. Utazási irodában dolgozik, és ismeri Ádámot, sógornőm öccsét. A középkorú gyermekfogorvosnő Kuwaitba megy haza. 14 éve él ott férjével és nagyon boldog. A kecskeszakállas srác Kazahsztánba indult üzleti útra. Hallotta, hogy valaki most az EDS-től Indiába visz ITO üzletet. Egyszer dolgozott is az EDS-nél másfél hónapot. GFSS. Nem bírta. Mert neki ne magyarázzák a SAP tranzakciókat. Kívülről vágja az egészet. Soha nem ér Kazahsztánba…

Négy és fél órával megérkezésem után már tele vagyok. Ingyen banán, csoki, alma, üdítő. Tiszta nyugat. Azon röhögünk, hogy itt azoknak az utasoknak akikkel egyébként minden OK és mennek a menetrendszerinti gépükhöz, meg sem fordul a fejükben, hogy csórjanak egy-két ingyen kólát. Inkább elmennek 15 méterrel arrébb és megveszik 3.50-ért. Sajnálnak minket.

Már nem érzem a tömeg szagát. Én őket is űberelem. Kacsintgatok a zuhanyzó felé, de aztán még sem vesz rá a lélek – 13 Euró azért mégiscsak sok.

Fél nyolckor elkéri tőlem a jegyemet egy emberke. Örömmel jön vissza. Repülök. Ma este. Automatikusan átfoglalták, úgyhogy nó para. A gépem 6.10-kor indul. És mosolyog. Einstein. Már rajta volt, de ő sem tudta megoldani. Kértem, hogy akkor talán csináljuk úgy, hogy most nem időben vissza, hanem előre gondolkodunk. Megint elmegy. Visszajön. Várjam ki a soromat.

Öt és fél órája érkeztem meg Frankfurtba. Sorra kerülök. Az a rohadt számítógépes rendszer meg aki ezt az új felületet kitalálta. 28-ig számolom mennyiszer kér bocsánatot. Mi legyen? – kérdezi. Holnap délután Mumbai, vagy ma este Bangkok, onnan Mumbai. Kiszámolom, így 6 órával korábban ott vagyok, még alszok is egyet mielőtt hétfőn az irodába kell mennem. Bangkok it is – mondom. Leszól telefonon, hogy a csomagomat rakják át erre a gépre. Már fél órája küzd a foglalásommal. A 15 Eurós étkezési jegyet nem várom meg. Fél kilenckor szabadulok.

Van még két órám a gép indulásáig. Már ha egyáltalán felférek. Az is overbooked.

A többiek megvárnak. A lövészárokban mindenki egyenlő. Már éhes vagyok. Attila voucherével eszek egy salátát. Elszívok még egy utolsó cigit a budiban és imádkozok, hogy csak most ne jöjjön a rendőr. Irány a B26-os kapu.

Üljek le, majd szólítanak ha van valami. Már mindenki becsekkolt. Elkezdődött a beszállás. Feladom. Majd mégiscsak hív, kezembe nyomja a beszállókártyát. Mehetek.

Saigon. Vagy Ho Chi Minh city. Még sohasem voltam ott. Most pedig oda megyek. Mielőtt teljesen eluralkodna rajtam a pánik, megnyugtat. Előtte megállunk Bangkokban.

10 és fél óra. Egy szardíniás dobozban. Hogy ezek a hollandok minek nőttek ekkorára? Alig férek el mellette. De legalább folyosón ülök. A vega kaja nem probléma, szerez valahonnan. Alszok egy kicsit, de nagyrészt inkább állok. Mint a buszon. A szagom már annyira durva, hogy óránkét váltogatom a pólómat és az ingemet. Had szellőzzön az egyik egy kicsit amíg nincs rajtam. Annyira fáradt vagyok, hogy már sehogy sem jó. Megérkezünk. Vasárnap délután három van. 100 fok.

Bangkok – Március 2, délután három

Egyből a transzfer pulthoz megyek. Frankfurtban mondták, hogy itt kérdezzek rá megint a csomagomra. Azt is mondták Frankfurtban, hogy a Cathay Pacific nem szereti a Lufthansát. Rákérdezek. Mosolyog. Minden OK. Nem hiszek neki. 3 éve jártam itt utoljára, akkor sem hittem.

Veszek egy kávét. A testem és én már egy nappal ezelőtt elvesztettük a fonalat. Gőzünk sincsen, hogy mennyit mutat a biológiai óránk. Cigiszoba. Rá sem kell gyújtanom. Beleszippantok egyet-kettőt a levegőbe. Megállapítom, hogy Kinában szar cigit gyártanak. Becsekkolok. Szépen megcsinálták a repülőteret. Nem ülök, inkább sétálok. Rajtam kívül nincs európai. Fele-fele arab és indiai. Dubai-ba megyünk. Ismét megrémülök. De előtte megállunk Mumbai-ban. Megnyugszok.

Azt mondja, hogy kicsit késik a gép. Azt látom – mondom – hiszen még be sem állt a helyére. Egy órával később indulunk. Már nem számít. Már semmi sem számít. Balra egy japán. Jobbra egy indiai. Mindkettőjük szagát magasan verem. Még együttesen is. Már nincs értelme inget cserélni. A gép alján van egy kamera, végignézem ahogy fel és leszállunk. Hi Tech. Vega kaja nem probléma. Már nekem sem. Az indiai ékszergyártó gépeket ad el. A japán meg utál. Mert nem birok egyhelyben ülni és állandóak ki akarok mászni. Már vissza sem mászok. Csak a leszállás előtt. Ez a 4 és fél óra gyorsan elment.

Mumbai – Március 2, este kilenc

Ezt koppintották. Pont ugyanilyen az útlevélellenőrzés Amerikában. Nem kérdez. Beenged. Megjöttem. A csomagig sétálok vagy 10 percet. Jön. Várok. Nem jön. Economy-n utaztam. Az a másikon jön. Átmegyek. Nem jön. Az összeset kipakolták. Mosolygok. Hiszen ez csak így lehet teljes. Minden történetnek kell, hogy legyen egy katartikus pontja. Az enyémnek ez az. A csomagos pultnál nagyon kedvesek. Ketten vagyunk. A másik utas üvölt és káromkodik. Ez nekem jó. Mertha én rendes vagyok, akkor biztosan segítőkészebbek lesznek velem. Azok. Kétszer mondom el, hogy nem kék hanem zöld. A name tag. És nem zöld, hanem kék. A bőrönd. Mégis rosszul írják rá. Adjak meg egy telefonszámot. De ne ezt, hanem egy olyat ahol elérhetnek. Kis gyanakvással mégiscsak elhiszik, hogy a mobilom működik itt is. A szálloda számát nem tudom. Majd akkor holnap reggel én hívjam őket. Kikisérnek. Hárman. A vámos le akar szedni pénzzel. Merthogy minek nekem ilyen drága fényképezőgép. Meg laptop. Ez bizony sokba fog kerülni -mondja. Legalábbis gondolom ezt mondja, mert hirtelen elfelejtett angolul. Aztán odajön egy másik is. Meglátja a pénzes fehér embert. Aztán aláírok valamit. Nem tudom mit, de pénzt nem fizetek. A légitársaság ad még 3000 pénzt. Merthogy a szagomat már ők sem bírják és vegyek magamnak valami ruhát. Meg fogkefét.

Mumbai, édes Mumbai. Megérkeztem. Fél tizenegy van.

Ketten is várnak. Az EDS-től és a szállodától is. Majdnem összevesznek. Én Harish-al tartok, mégiscsak kolléga, vagy mi. Milyen köd van itt! Ja ez szmog. Mennyi az út? Fél óra. Egy darabig nézem az utat, aztán inkább küldök egy pár sms-t, az mégiscsak biztonságosabb. Aztán megint felnézek. Sok van még? – kérdezem. Sok. Többször kérek elnézést a szagom miatt. Udvariasan ingatja a fejét. Csak azt nem tudom, hogy ez most igen vagy nem? Mindegy, nem ezt kérdeztem. Egy óra múlva érkezem meg. Durva volt. Túléltem. Holnap jön értem. Alig várom.

Bejelentkezek. Rendesek. Már vártak. A szálloda szép. Gondolom. Mert tök sötét van. A szoba rendben. Engedek egy kád fürdővizet, közben felhívom Adélt. Sajnál. Tudom. Megfürdök. Ennyire jól régen esett fertőzött víz. Vacsorázok. Fél kettő van. Mindenáron azt akarja, hogy pizzát egyek. Azt eszek. Szörnyű. Lefekszek aludni. Minden elmosódik…

Mumbai – Március 3, reggel fél tizenegy

Most nyit a légitársaság irodája. Felhívom. Nem tud semmit. Vissza fog hívni pontosan 5 perc múlva. Egy óra múlva csörög a telefon. Mondjam el mégegyszer, hogy milyen útvonalon érkeztem. Elmondom. A csomagom felszívódott, senki sem tudja hol van. Biztos, hogy volt csomagom? Vissza fog hívni. Délután egyig. Nem hív. Ismét megfürdök. Visszaveszem kétes állapotú ingemet. Az alsónadrágomat nem. Azt ma este el fogom égetni valahol. A telefonom nem tudom meddig bírja. A töltő a bőröndben. Elindulok az irodába, de előtte megállok valami boltban göncöt venni…