#2 második menet

…a kezdetekről itt olvashatsz…

Mumbai – Március 3, délután 2

Zsófi örül mikor találkozunk. Tudja, hogy nem hoztam a pakkját, hiszen küldtem tegnap neki SMS-t a repülőtérről. Iszunk egy kávét. Csak úgy ontja magából a történeteket. Jól van, jól érzi magát. Örülök.

Harish pontban kettőkor megérkezik a szálloda elé. Mondom neki, hogy húsz perc még, aztán úgy egy óra múlva elindulunk. Először látom nappal a várost. Nagyon durva. Azt hiszem még el sem tudtam volna képzelni. Így nem lehet élni. Képtelenség. És mit keres egy kínai kifőzde az indiai bádogvárosban?

Beérünk az irodába. Csak kétszer pergett le az életem út közben. Fejlődök. A biztonsági őr benéz az utastérbe, a csomagtartóba, a kocsi alá. Nincs bomba, mehetünk. Az irodaház egy elzárt irodakomplexumban található, mindenhol legalább két-három őr. Felmegyünk az irodába. Furcsán néznek rám. Minden emeleten két biztonsági őr. Kapok kártyát, felírják a laptop számát. Bemegyek. Saját iroda. A nevemmel rajta. Eldobom maradék hajamat. Ilyet mi otthon még azért nem tudunk. Igaz, konkrétan annyi hely sincs, hogy a megbeszéléseinket az irodámon kívül máshol tartsuk.

Lerakom a cuccom, Zsófi körbevisz. Mindenki mosolyog, közben látom az arcokon a döbbenetet – “Ekkora embert! Hát ezt hogy szülte meg az anyja? És még fehér is!”. Persze én jó nagyokat mosolygok, köszöngetek, nézelődök. Zsófi megmutatja mi hol van, elbúcsúzok tőle, megyek göncöt venni.

Harish rendes volt, megvárt lent. Van egy bevásárlóközpont, ami úgy 3 percre van innen gyalog. Még nem érzem a bátorságot, hogy egyedül kimenjek a kerítésen kívülre, ezért elvitetem magam vele. Vásárlok inget, zoknit, övet, alsónadrágot, fogkefét, fogkrémet, tusfürőt, borotválkozáshoz szükséges szereket, meg még miegymást – szóval mindent, amit minden rendes, Lufthansával utazó becsületes magyar állampolgár egy nappal az érkezése után megvesz a célországban.

Harish alszik a kocsiban mikor visszamegyek hozzá. Nincs lelkem felébreszteni, ezért elszívok egy cigit. Fárasztó lehet egész nap rám várnia. Aztán látom, hogy egyre furcsábban néz rám a tömeg, ezért mégiscsak felébresztem- irány az iroda. Megérkezünk, mondom Harish-nak, hogy menjen haza. Mondja hogy nem. Mondom, hogy pedig menjen már haza. Mondja, hogy nem. Mosolyog. Ingatja a fejét (még mindig nem tudom, hogy igen, vagy nem) Szemében félelem: valami rosszat csinált, hogy a nagy fehér kopasz vega nem akarja, hogy itt legyen és hazaküldi? Mosolygok. Megígéri, hogy este tízre visszajön értem. De egy perccel sem később. Még akkor sem, ha csak éjfél után végzek. És mind a ketten boldogok vagyunk.

Mumbai – Március 3, délután 5

Az EDS a másodikon van, az IBM az ötödiken. Azt mondják itt az emberek, hogy ha az EDS-hez jöttél munkát keresni és véletlenül rossz gombot nyomsz a liften, akkor másnap már a másik cégnél kezdhetsz is dolgozni. Ha kinézek az ablakon egy több irodaépületből álló komplexumban vagyunk. Ebben a komplexumban van 24 call center. Csak ebben. Huszonnégy.

Körbemegyek, találkozgatok az emberekkel. Aki számít az persze még nincs itt, hiszen itt este 6 és 7 között indul be az élet, amikor a nagy júeszoféjben felkelnek a nagyurak. Szóval várok és elmegyek a kantinba. Éjjel nappal nyitva van és Zsófi tanácsára eszek egy … valamit. És öntök rá egy másik valamit. Jó. Csíp. De jó. Éhes voltam.

Megjön az egyik emberke, majd a másik is. Megvolt a kézfogás, mosoly, marketing duma, megint kézfogás, megint mosoly. Nehéz dolgom lesz, ezek amerikainak néznek.

Tovább dolgozom, közben otthonról jön a meló rendesen, és akár hol is vagyok, annak is kész kell lennie. Közben az egyik emberke lehív cigizni. Végighallgatom az üres dumáját, majd feljövünk az irodámba. Leül, és elkezd rajzolni. Mármint, hogy hogyan épül fel ez az egész szervezet Mumbai-ban, kinek mi a felelőssége, ki mit csinál – de a legfontosabb, hogy ő van középen és ő a góré. És ezt jó sokszor elmondja. Értem? – kérdi. Értem. Biztos? – kérdi. Biztos. Nem hiszi. Nem szokott hozzá, hogy az emberek nem kérdeznek ha valaki bullshit-el, hanem megértik egyből. Aztán még beszélgetünk egy kicsit, majd teljesen ledöbben, hogy vega vagyok. Nem hiszi el, kiszalad az irodából és a titkárnőnek újságolja hangosan, miközben rám mutogat. Mosolygok. Most én vagyok benn a ketrecben, ő pedig a látogató. Most lát először majmot. Én pedig megértem milyen érzés lehet az állatkertben az állatoknak. És ennek a vegetáriánusok országában kell megtörténnie velem. Aztán lenyugszik, és a három órás beszélgetésnek vége szakad. Sok volt ez. Gáz lesz ez. Ezek nincsenek hozzászokva, hogy mi dolgozunk és ezt elvárjuk majd tőlük is.

Mumbai – Március 4, hajnal 1

Aztán dolgozok még egy kicsit, majd visszaindulok a szállodába. Harish persze ott vár. Mikor jöttél? – kérdezem. Mosolyog, ingatja a fejét, nem válaszol. Nem kérdezem meg mégegyszer, hajnal egy van, hazaindulunk. Amindenit, ilyen ködöt sem láttam még életemben! – mondom neki, de csak valamit mormog hindu-ul. 3.5 km/h-s sebességgel hazavánszorgunk, és hiába mondom neki, hogy ha a reflektort felkapcsolja, akkor még kevesebbet lát a ködtől. Aztán kiszállok az autóbol és megértem: ez nem köd, ez víz. Hát ilyen is van? Vízben sétálok, mintha hal lennék. Vagy valami olyasmi. Kilélegzek – belélegzek. Látom a lehelletemet. Pára nem lehet, mert 30 fok felett van. Víz lesz az…

Felmegyek a szobába, összesek az ágyon. Előveszem a laptopot, gondolom tovább írom történeteimet, de alig van erőm. Aztán elmegy az áram. Hajnal fél három. Még szerencse, hogy a laptopom van. Éppen amikor bejöttem ma este a szobába, gondolkoztam el azon, hogy vajon sötétben kitalálnék-e a szállodából. Hiába, a hajós múltat nem lehet megtagadni. És pánik sincsen a folyosón. Áram viszont már igen. Norbi – lehet, hogy ez volt a vég kezdete és én most annak vagyok a részese ? Aztán megint elmegy az ára…

…folytatás…

~ Szerző: péter on 2008 március 5, Szerda.