..kalandozásaim indiában..

Rendet raktam az oldalak között, és befejezetlenül fejeztem be utinaplómat.

ez egy folyékony nap lesz

…eddigi kalandjaim: #1, #2…

Mumbai – Március 4, dél

Zúgó fejjel ébredek, nehéz hozzászokni az éjszakázáshoz megint. Meg ahoz, hogy a gyomrom furcsa dolgokat művel. Megcsinálnám a reggeli kávémat, de még szerencse, hogy a fürdőszoba mellett van a vízforraló, így nem kell ezt az alsógatyámat is elégetni. Túlélem a nap első kihívását, folytatom reggeli rutinomat.

Lent találkozunk Zsófival megint, kávézunk, majd már csak fél óra késéssel el is indulunk. Az irodába érve Harish megígéri, hogy ma csak éjfélre jön, persze tudom, hogy tizenegyre megint ott lesz. Lepakoljuk a cuccot és megyünk a kantinba reggelizni. Kérek egy ‘veg menu’-t ami a következőkből áll: carrot rice, gujarati dal, mutter paneer, aloo simla dry, z chapati, sweet, salad, papad. Szinte csorog a nyálam amint elolvasom. Minden rendben van a kajával, csak megint csíp. Nem nagyon, viszont azt mindig. Minden. Kivéve az édességet.

Aztán Zsófi is útjára megy, én meg elkezdek ezerrel dolgozni. Közben felhívom az addigra már csak keresztnéven szólított ismerőseimet a Cathay Pacific-nél, hogy ugyanmár mondjanak valamit a csomagommal kapcsolatban. Biztosítanak róla, hogy semmit sem tudnak, és vissza fognak hívni. Vissza is hívnak – a csomag még Frankfurtban van! Hurrá! Nem anyázok, hogy jól átvertek a Lufthansa pultnál, hanem örülök, hogy legalább még létezik. Mikor jön ide? – kérdezem. Ma, mindenképp – mondja. Aztán rádöbben, hogy a mai érkezés az már ugyebár megvolt hajnal fél kettőkor és, hogy akkor ma mégsem lesz csomagom. Érzem a hangjából a pánikot – ez a fehér ember mindjárt elkezd velem üvolteni! De csalódást okozok neki. Mély baritonommal telefonba búgom neki, hogy nó práblem. Megnyugszik, megígéri, hogy megint felveszi a kapcsolatot Lufi barátunkkal. Mert én már csak így hívom. Mert csak egy barátot hívnék így. És azt én barátnak tartom aki ilyen jól meg mer viccelni engem. Mert ha nem lenne a barátom akkor azt gondolnám, hogy idióta, cselekvés- és agyban lezajló folyamatok kezelésére képtelen barmok ezek a Lufisok. De én nem gondolok ilyet a barátomról. Gazella – mert ugyebár ez a neve az úrhölgynek – vissza hív, hogy mostmár tuti a gépen van és holnap, azaz szerda hajnalban mindenképpen itt lesz. De ja vu. Láttam én már falon pókot! – mondom, aztán ennyiben maradunk.

Mumbai – Március 4, este 9 óra

Érdekesek ezek az Indiaiak. Azt tudtam, hogy általában gugolós módszerrel rendezik a rendezni valót, de azt nem gondoltam volna, hogy ugyanezt csinálják akkor is, ha számunkra normális wc-t látnak. Csak legalább nem hajtanák le a wc ülőkét amikor ráállnak. Miért nem jó arra a kerámia rész? Most így tele van cipőnyommal. Mindegy, ez sem tántorít el attól, hogy ne csináljam össze magam. Valószínűleg a mutter paneer tette be az ajtót, de most kifelé is csíp. Már ez sem lep meg. Örülök, hogy most is megúsztam azt a szégyent, hogy az egyetlenegy nadrágomat, és alsógatyáim 50%-át nem tettem egyetlen pillanat alatt tűz martalékává. Kemény lesz ez az este így.

Mumbai – Március 4, este 11

Rájöttem, hogy kifejezetten vakmerő vagyok. Ismét rendelek egy … valamit a kantinban, abban a reményben, hogy ezt szervezetemben tudom tartani legalább egy két órán át. Már nem nézem mi van kiírva, csak mutogatok. Azt kérem és sok szósszal. Leülük és megvárom amíg kihozzák. Már az egyhelyben ülés is csíp. Megjön a kaja, eszem jóízűen. Odaül hozzám egy 40-es ember, és teljes erővel néz a szemembe. Úgy 35-40 centiről. Az én privát zónámban nemhogy ő, de kb. az ebédlő fele benne van, ezért nem csinálok bele nagy ügyet. Majd azt mondja, hogy ő márpedig ilyet még nem látott. Milyet – kérdezem? Egyébként Péter vagyok. És te? Mond valamit. Meg sem kisérlem megjegyezni. Olyat – mondja – hogy egy nyugati ilyen jóízűen ette volna a helyi kaját. És tovább bámul. Aztán szóba elegyedünk, és büszkén mondja, hogy az EDS már a második ilyen munkahelye, és hogy ő bizony már hívásokat vesz, jelszavakat reszetel. Bizonyára le akar nyűgözni – gondolom – és elengedek egy nagy hűhát. Pedig ha tudná, hogy én itt bizony senki sem vagyok és nem nekem kellene nyomnia a marketing dumát. De azért kedves volt, elbúcsúzunk, de előtte még határozottan bizonygatja, hogy tudja hol van Magyarország. Nem győzött meg.

A helyi kollégák eltűntek – úgy látszik a tegnapi beszélgetésünk után már nem akarnak annyira üzletről beszélni velem. Mindegy, intézem a dolgomat és írom nekik az e-maileket, mégha csak egy emelettel is vannak felettem. Aztán beszélek az egyik beosztottjukkal is, amikor megvilágosodik számomra: dehát itt senki sem dolgozik aki főnök. Rettentő nagy az összetartás és mindenki véd mindenkit. Ezekből egy szót sem húzok ma ki.

Mumbai – Március 5, hajnal 1

Inkább húzok haza, mert érzem, hogy a gyomrom panaszkodik. Harish megint itt van – meg kell mondjam pontosabb mint Lufi. Persze alszik az autóban, nehezen ébresztem fel szegény párát. Olyan nehéz vele kommunikálni. Nem érti azokat a mondatokat amikben vesszők vannak. És mindenre csak mosolyog és ingatja a fejét. Kicsit sajnálom, két másfél éves kismanója van otthon. Nehezen bírom az utat hazafelé. Ezek a nyavajás lyukak kirázzák belőlem a két órával ezelőtt evett vacsorát. Minden erőmet összeszedem, szememet becsukom, összeszorítom összes izmomat – jaj istenem, csak most ne. 35 éves vagyok, és be fogok csinálni. Hogyan magyarázom meg ezt otthon gyermekeimnek? Kinyitom a szemem, megálltunk. Elbúcsúzunk, felvánszorgok a szobába. Tyúklépésben. Közben persze mosolygok, a biztonsági őr még mindig tiszteleg, pedig én sohasem tiszelgek neki vissza. Remegő kézzel kinyitom az ajtót, számolom a métereket. A fürdőszobába vezető kanyart nehezen veszem be, de aztán az is megvan. Már látom a fényt az alagút végén. Le sem veszem róla a szemem. Édes, drága porcelán kamionom. Lassú mozdulattal letolom egyetlen nadrágomat…

Fél órával és 3 kilóval később fekszem le aludni. Nézem még egy kicsit a focit, de unalmas és a Milán kikapott. Kikapcsolom a tévét a műanyag, zipzáros tokban tárolt távirányítóval és mielőtt megint elmenne az áram, elalszok.

Mumbai – Március 5, reggel fél tíz

Izgatottan ébredek, egyből hívom a szálloda recepcióját. Sohasem hallottak még a bőröndömről. Ránézek a telefonomra – lemerült. Fél órányi küzdelem után sikerül feltöltenem egy kölcsönkért kábellel a számítógépen keresztül. Türelmesen várok, hogy telefonálni tudjak barátaimnak a repülőtérre. Közben bekapcsolom a számítógépet és látom, hogy kaptam egy e-mailt indiai kollégámtól, hogy felhívták és kivitték a bőröndömet az irodába. Az irodába? Honnan a fenéből gondolták, hogy én ott lakom? Nem félek a munkától, de hogy ott is lakjak? Ez valami helyi szokás lehet.

15 próbálkozás után sikerül telefonon elérnem azt az embert az irodában aki tudja is, hogy miről beszélek. Elviteti a szállodába – mondja. Alig várom – mondom. Közben dolgozok egy kicsit, és izgalommal telnek a percek. Elképzelem, ahogy megborotválkozom, fogat mosok saját fogkefével, tiszta ruhát veszek fel, nem a sportcipőben megyek be dolgozni. Öröm hatja át lelkemet.

A találkozás perceiről álljon itt ez az élő élménybeszámoló amit Fodor Ági kolléganőm élt át, miközben chat-eltünk egy kicsit munkával kapcsolatban:

Péter [12:03 PM]:
LÁTOM A BŐRÖNDÖM AZ ABLAKBÓL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Fodor, Agnes [12:03 PM]:
áááááááááá
Péter [12:03 PM]:
most rakták ki a taxiból
Fodor, Agnes [12:03 PM]:
na szuper!
Péter [12:04 PM]:
de még van vagy 25 méter köztünk, meg négy emelet.
Péter [12:05 PM]:
az még lehet vagy egy óra is
Péter [12:05 PM]:
most hívtak, hogy felhozzák
Péter [12:05 PM]:
ez most egy élő közvetítés
Péter [12:06 PM]:
tolja a kocsival
Péter [12:06 PM]:
csináltam fényképet
Péter [12:06 PM]:
könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában…
Péter [12:06 PM]:
az érzelem eluralkodik rajtam
Péter [12:06 PM]:
hallom, hogy beindul a lift
Péter [12:07 PM]:
kinyitom az ajtót
Péter [12:07 PM]:
itt van!
Péter [12:08 PM]:
becsomagolva, mintha karácsony lenne
Péter [12:08 PM]:
20 rúpiámba került a csomagos ember, de megérte!
Péter [12:08 PM]:
most megnézem mit loptak ki belőle
Péter [12:12 PM]:
úgy be van csomagolva, hogy az csak na
Péter [12:12 PM]:
valami ipari szalaggal van átkötve
Péter [12:12 PM]:
nem viszi a sörnyitó
Péter [12:12 PM]:
hívom a takarítót
Péter [12:15 PM]:
kést hoz
Péter [12:15 PM]:
kihámozza
Fodor, Agnes [12:16 PM]:
hát ha be van csomagolva, akkor biztos nem loptak el semmit.. vagy?
Péter [12:16 PM]:
minden rendben van
Péter [12:16 PM]:
még a pilótakex is megvan
Péter [12:16 PM]:
SIKERÜLT!

Mumbai – Március 5, este fél kilenc

A szokásos napi rutin után megbeszéltük három helyi kollégámmal, hogy elmegyünk vacsorázni. Kicsit abszurd a helyzet, hiszen három indiai visz el kínaiba, japán kaját enni. Nagyon finom és jól érzem magam, de azért a kínaira rászólok, hogy majd én nyitom ki a kólát, hozzá se merjen nyúlni. Miután reggel bevettem végre az összes hasfertőzés elleni gyógyszeremet, eddig minden rendben volt és nem akarom az ördögöt kisérteni. Utána visszamegyünk az irodába az egyik ember autójával, csodálkoznak, hogy nálunk van olyan, hogy céges autó. Irigykednek. De azért dudál ezerrel és töri az utat. Itt mindenki dudál. Éjjel-nappal.

Az irodában véglegesítjük az első közös szerződésünket. Kicsit kötöszködik, de nem törődök vele, úgy marad ahogy leírtam. Aztán átnézzük mégegyszer, majd a nagyfőnökkel hármasban aláírjuk. Érzem, hogy kicsit mosolyognak magukban. Végülis az ő szervezetük méreteihez mérten mikiegér szintű az a munka amit most aláírtunk. Én mégis meg vagyok hatódva egy kicsit. Két hónap munkájának első gyümölcse. És két hónapja még csak annyit mondtunk ki, hogy el kell vinnünk ezt a munkát Indiába. És most meg itt van. Megcsináltuk. Az elsőt. Olyan rövid idő alatt amit más még sohasem tett meg. És már csak három van hátra.

Magukra hagyom őket, csak reménykedek, hogy megértik ők is a mai nap stratégiai jelentőségét. Ez egy olyan pillanat, ami még sohasem történt meg. Magyarországról viszünk munkát Indiába. Büszke, és elégedett vagyok. És fáradt. Összepakolok, és hazamegyek. Leírom a történteket, belenézek az e-mail-jeimbe mégegyszer, majd bezuhanok az ágyba. Ma happy end van.

#2 második menet

…a kezdetekről itt olvashatsz…

Mumbai – Március 3, délután 2

Zsófi örül mikor találkozunk. Tudja, hogy nem hoztam a pakkját, hiszen küldtem tegnap neki SMS-t a repülőtérről. Iszunk egy kávét. Csak úgy ontja magából a történeteket. Jól van, jól érzi magát. Örülök.

Harish pontban kettőkor megérkezik a szálloda elé. Mondom neki, hogy húsz perc még, aztán úgy egy óra múlva elindulunk. Először látom nappal a várost. Nagyon durva. Azt hiszem még el sem tudtam volna képzelni. Így nem lehet élni. Képtelenség. És mit keres egy kínai kifőzde az indiai bádogvárosban?

Beérünk az irodába. Csak kétszer pergett le az életem út közben. Fejlődök. A biztonsági őr benéz az utastérbe, a csomagtartóba, a kocsi alá. Nincs bomba, mehetünk. Az irodaház egy elzárt irodakomplexumban található, mindenhol legalább két-három őr. Felmegyünk az irodába. Furcsán néznek rám. Minden emeleten két biztonsági őr. Kapok kártyát, felírják a laptop számát. Bemegyek. Saját iroda. A nevemmel rajta. Eldobom maradék hajamat. Ilyet mi otthon még azért nem tudunk. Igaz, konkrétan annyi hely sincs, hogy a megbeszéléseinket az irodámon kívül máshol tartsuk.

Lerakom a cuccom, Zsófi körbevisz. Mindenki mosolyog, közben látom az arcokon a döbbenetet – “Ekkora embert! Hát ezt hogy szülte meg az anyja? És még fehér is!”. Persze én jó nagyokat mosolygok, köszöngetek, nézelődök. Zsófi megmutatja mi hol van, elbúcsúzok tőle, megyek göncöt venni.

Harish rendes volt, megvárt lent. Van egy bevásárlóközpont, ami úgy 3 percre van innen gyalog. Még nem érzem a bátorságot, hogy egyedül kimenjek a kerítésen kívülre, ezért elvitetem magam vele. Vásárlok inget, zoknit, övet, alsónadrágot, fogkefét, fogkrémet, tusfürőt, borotválkozáshoz szükséges szereket, meg még miegymást – szóval mindent, amit minden rendes, Lufthansával utazó becsületes magyar állampolgár egy nappal az érkezése után megvesz a célországban.

Harish alszik a kocsiban mikor visszamegyek hozzá. Nincs lelkem felébreszteni, ezért elszívok egy cigit. Fárasztó lehet egész nap rám várnia. Aztán látom, hogy egyre furcsábban néz rám a tömeg, ezért mégiscsak felébresztem- irány az iroda. Megérkezünk, mondom Harish-nak, hogy menjen haza. Mondja hogy nem. Mondom, hogy pedig menjen már haza. Mondja, hogy nem. Mosolyog. Ingatja a fejét (még mindig nem tudom, hogy igen, vagy nem) Szemében félelem: valami rosszat csinált, hogy a nagy fehér kopasz vega nem akarja, hogy itt legyen és hazaküldi? Mosolygok. Megígéri, hogy este tízre visszajön értem. De egy perccel sem később. Még akkor sem, ha csak éjfél után végzek. És mind a ketten boldogok vagyunk.

Mumbai – Március 3, délután 5

Az EDS a másodikon van, az IBM az ötödiken. Azt mondják itt az emberek, hogy ha az EDS-hez jöttél munkát keresni és véletlenül rossz gombot nyomsz a liften, akkor másnap már a másik cégnél kezdhetsz is dolgozni. Ha kinézek az ablakon egy több irodaépületből álló komplexumban vagyunk. Ebben a komplexumban van 24 call center. Csak ebben. Huszonnégy.

Körbemegyek, találkozgatok az emberekkel. Aki számít az persze még nincs itt, hiszen itt este 6 és 7 között indul be az élet, amikor a nagy júeszoféjben felkelnek a nagyurak. Szóval várok és elmegyek a kantinba. Éjjel nappal nyitva van és Zsófi tanácsára eszek egy … valamit. És öntök rá egy másik valamit. Jó. Csíp. De jó. Éhes voltam.

Megjön az egyik emberke, majd a másik is. Megvolt a kézfogás, mosoly, marketing duma, megint kézfogás, megint mosoly. Nehéz dolgom lesz, ezek amerikainak néznek.

Tovább dolgozom, közben otthonról jön a meló rendesen, és akár hol is vagyok, annak is kész kell lennie. Közben az egyik emberke lehív cigizni. Végighallgatom az üres dumáját, majd feljövünk az irodámba. Leül, és elkezd rajzolni. Mármint, hogy hogyan épül fel ez az egész szervezet Mumbai-ban, kinek mi a felelőssége, ki mit csinál – de a legfontosabb, hogy ő van középen és ő a góré. És ezt jó sokszor elmondja. Értem? – kérdi. Értem. Biztos? – kérdi. Biztos. Nem hiszi. Nem szokott hozzá, hogy az emberek nem kérdeznek ha valaki bullshit-el, hanem megértik egyből. Aztán még beszélgetünk egy kicsit, majd teljesen ledöbben, hogy vega vagyok. Nem hiszi el, kiszalad az irodából és a titkárnőnek újságolja hangosan, miközben rám mutogat. Mosolygok. Most én vagyok benn a ketrecben, ő pedig a látogató. Most lát először majmot. Én pedig megértem milyen érzés lehet az állatkertben az állatoknak. És ennek a vegetáriánusok országában kell megtörténnie velem. Aztán lenyugszik, és a három órás beszélgetésnek vége szakad. Sok volt ez. Gáz lesz ez. Ezek nincsenek hozzászokva, hogy mi dolgozunk és ezt elvárjuk majd tőlük is.

Mumbai – Március 4, hajnal 1

Aztán dolgozok még egy kicsit, majd visszaindulok a szállodába. Harish persze ott vár. Mikor jöttél? – kérdezem. Mosolyog, ingatja a fejét, nem válaszol. Nem kérdezem meg mégegyszer, hajnal egy van, hazaindulunk. Amindenit, ilyen ködöt sem láttam még életemben! – mondom neki, de csak valamit mormog hindu-ul. 3.5 km/h-s sebességgel hazavánszorgunk, és hiába mondom neki, hogy ha a reflektort felkapcsolja, akkor még kevesebbet lát a ködtől. Aztán kiszállok az autóbol és megértem: ez nem köd, ez víz. Hát ilyen is van? Vízben sétálok, mintha hal lennék. Vagy valami olyasmi. Kilélegzek – belélegzek. Látom a lehelletemet. Pára nem lehet, mert 30 fok felett van. Víz lesz az…

Felmegyek a szobába, összesek az ágyon. Előveszem a laptopot, gondolom tovább írom történeteimet, de alig van erőm. Aztán elmegy az áram. Hajnal fél három. Még szerencse, hogy a laptopom van. Éppen amikor bejöttem ma este a szobába, gondolkoztam el azon, hogy vajon sötétben kitalálnék-e a szállodából. Hiába, a hajós múltat nem lehet megtagadni. És pánik sincsen a folyosón. Áram viszont már igen. Norbi – lehet, hogy ez volt a vég kezdete és én most annak vagyok a részese ? Aztán megint elmegy az ára…

…folytatás…

#1 ‘it never rains but it pours’

Budapest – Március 1, reggel 9

Megérkezünk Adéllal és gyermekeimmel a repülőtérre. Becsekkolok, és mivel egy órával később indul a gép a tervezettnél, én kisérem Őket ki az autóhoz. Búcsúzkodás, viccelődés, integetés. Elmentek. Kicsit szomorú vagyok.

Bemegyel a váróba. Nem, a homeopátiás gyógyszert nem lehet megröngtenezni. Hívja a főnököt. Az tudja. Beenged. Veszek néhány dolgot, újságot, könyvet. Jól jöhet még, a gép két órával később indul. Nem baj, elérem még éppenhogy a Frankfurti csatlakozást.

Az emberke a pultnál nagyon empatikus. Persze semmit sem tud. Három óvával később elindulunk. Van fél órám, hogy Budapestről Frankfurtba elrepüljek, átszaladjak az egész terminálom, becsekkoljak és felszálljak a Mumbai-i járatra. Meg tudom csinálni!

Frankfurt – Március 1, délután fél három

A gép egy órája felszállt. Ez volt az egyetlenegy járat. Volt egy még délelőtt, de az is elment.

5000 szállodai szoba. Ennyit foglalt a Lufthansa annak a közel 10000 embernek, aki lekéste a járatát. Mert 2008, március 1-én mindenki lekéste a járatát.

Szerencsém van. Nem vagyok egyedül. Van rajtam kívül még négy magyar akik ugyanígy jártak. Együtt nézzük, ahogy a sornak mondott 350-400 ember 17 cm/h-s sebességgel halad. Beállunk.

Egy óra múlva átállunk egy másikba. Rövidebbnek tűnik. Az is.

Két órája állok a sorban. Szép lassan előtörnek a történetek: a barna hajú lány egy kiskutyát és két kiscicát visz Mexikóba, ajándékba. A szőke Mexikón keresztül Guatemalába megy csavarogni, barátokat látogatni. Utazási irodában dolgozik, és ismeri Ádámot, sógornőm öccsét. A középkorú gyermekfogorvosnő Kuwaitba megy haza. 14 éve él ott férjével és nagyon boldog. A kecskeszakállas srác Kazahsztánba indult üzleti útra. Hallotta, hogy valaki most az EDS-től Indiába visz ITO üzletet. Egyszer dolgozott is az EDS-nél másfél hónapot. GFSS. Nem bírta. Mert neki ne magyarázzák a SAP tranzakciókat. Kívülről vágja az egészet. Soha nem ér Kazahsztánba…

Négy és fél órával megérkezésem után már tele vagyok. Ingyen banán, csoki, alma, üdítő. Tiszta nyugat. Azon röhögünk, hogy itt azoknak az utasoknak akikkel egyébként minden OK és mennek a menetrendszerinti gépükhöz, meg sem fordul a fejükben, hogy csórjanak egy-két ingyen kólát. Inkább elmennek 15 méterrel arrébb és megveszik 3.50-ért. Sajnálnak minket.

Már nem érzem a tömeg szagát. Én őket is űberelem. Kacsintgatok a zuhanyzó felé, de aztán még sem vesz rá a lélek – 13 Euró azért mégiscsak sok.

Fél nyolckor elkéri tőlem a jegyemet egy emberke. Örömmel jön vissza. Repülök. Ma este. Automatikusan átfoglalták, úgyhogy nó para. A gépem 6.10-kor indul. És mosolyog. Einstein. Már rajta volt, de ő sem tudta megoldani. Kértem, hogy akkor talán csináljuk úgy, hogy most nem időben vissza, hanem előre gondolkodunk. Megint elmegy. Visszajön. Várjam ki a soromat.

Öt és fél órája érkeztem meg Frankfurtba. Sorra kerülök. Az a rohadt számítógépes rendszer meg aki ezt az új felületet kitalálta. 28-ig számolom mennyiszer kér bocsánatot. Mi legyen? – kérdezi. Holnap délután Mumbai, vagy ma este Bangkok, onnan Mumbai. Kiszámolom, így 6 órával korábban ott vagyok, még alszok is egyet mielőtt hétfőn az irodába kell mennem. Bangkok it is – mondom. Leszól telefonon, hogy a csomagomat rakják át erre a gépre. Már fél órája küzd a foglalásommal. A 15 Eurós étkezési jegyet nem várom meg. Fél kilenckor szabadulok.

Van még két órám a gép indulásáig. Már ha egyáltalán felférek. Az is overbooked.

A többiek megvárnak. A lövészárokban mindenki egyenlő. Már éhes vagyok. Attila voucherével eszek egy salátát. Elszívok még egy utolsó cigit a budiban és imádkozok, hogy csak most ne jöjjön a rendőr. Irány a B26-os kapu.

Üljek le, majd szólítanak ha van valami. Már mindenki becsekkolt. Elkezdődött a beszállás. Feladom. Majd mégiscsak hív, kezembe nyomja a beszállókártyát. Mehetek.

Saigon. Vagy Ho Chi Minh city. Még sohasem voltam ott. Most pedig oda megyek. Mielőtt teljesen eluralkodna rajtam a pánik, megnyugtat. Előtte megállunk Bangkokban.

10 és fél óra. Egy szardíniás dobozban. Hogy ezek a hollandok minek nőttek ekkorára? Alig férek el mellette. De legalább folyosón ülök. A vega kaja nem probléma, szerez valahonnan. Alszok egy kicsit, de nagyrészt inkább állok. Mint a buszon. A szagom már annyira durva, hogy óránkét váltogatom a pólómat és az ingemet. Had szellőzzön az egyik egy kicsit amíg nincs rajtam. Annyira fáradt vagyok, hogy már sehogy sem jó. Megérkezünk. Vasárnap délután három van. 100 fok.

Bangkok – Március 2, délután három

Egyből a transzfer pulthoz megyek. Frankfurtban mondták, hogy itt kérdezzek rá megint a csomagomra. Azt is mondták Frankfurtban, hogy a Cathay Pacific nem szereti a Lufthansát. Rákérdezek. Mosolyog. Minden OK. Nem hiszek neki. 3 éve jártam itt utoljára, akkor sem hittem.

Veszek egy kávét. A testem és én már egy nappal ezelőtt elvesztettük a fonalat. Gőzünk sincsen, hogy mennyit mutat a biológiai óránk. Cigiszoba. Rá sem kell gyújtanom. Beleszippantok egyet-kettőt a levegőbe. Megállapítom, hogy Kinában szar cigit gyártanak. Becsekkolok. Szépen megcsinálták a repülőteret. Nem ülök, inkább sétálok. Rajtam kívül nincs európai. Fele-fele arab és indiai. Dubai-ba megyünk. Ismét megrémülök. De előtte megállunk Mumbai-ban. Megnyugszok.

Azt mondja, hogy kicsit késik a gép. Azt látom – mondom – hiszen még be sem állt a helyére. Egy órával később indulunk. Már nem számít. Már semmi sem számít. Balra egy japán. Jobbra egy indiai. Mindkettőjük szagát magasan verem. Még együttesen is. Már nincs értelme inget cserélni. A gép alján van egy kamera, végignézem ahogy fel és leszállunk. Hi Tech. Vega kaja nem probléma. Már nekem sem. Az indiai ékszergyártó gépeket ad el. A japán meg utál. Mert nem birok egyhelyben ülni és állandóak ki akarok mászni. Már vissza sem mászok. Csak a leszállás előtt. Ez a 4 és fél óra gyorsan elment.

Mumbai – Március 2, este kilenc

Ezt koppintották. Pont ugyanilyen az útlevélellenőrzés Amerikában. Nem kérdez. Beenged. Megjöttem. A csomagig sétálok vagy 10 percet. Jön. Várok. Nem jön. Economy-n utaztam. Az a másikon jön. Átmegyek. Nem jön. Az összeset kipakolták. Mosolygok. Hiszen ez csak így lehet teljes. Minden történetnek kell, hogy legyen egy katartikus pontja. Az enyémnek ez az. A csomagos pultnál nagyon kedvesek. Ketten vagyunk. A másik utas üvölt és káromkodik. Ez nekem jó. Mertha én rendes vagyok, akkor biztosan segítőkészebbek lesznek velem. Azok. Kétszer mondom el, hogy nem kék hanem zöld. A name tag. És nem zöld, hanem kék. A bőrönd. Mégis rosszul írják rá. Adjak meg egy telefonszámot. De ne ezt, hanem egy olyat ahol elérhetnek. Kis gyanakvással mégiscsak elhiszik, hogy a mobilom működik itt is. A szálloda számát nem tudom. Majd akkor holnap reggel én hívjam őket. Kikisérnek. Hárman. A vámos le akar szedni pénzzel. Merthogy minek nekem ilyen drága fényképezőgép. Meg laptop. Ez bizony sokba fog kerülni -mondja. Legalábbis gondolom ezt mondja, mert hirtelen elfelejtett angolul. Aztán odajön egy másik is. Meglátja a pénzes fehér embert. Aztán aláírok valamit. Nem tudom mit, de pénzt nem fizetek. A légitársaság ad még 3000 pénzt. Merthogy a szagomat már ők sem bírják és vegyek magamnak valami ruhát. Meg fogkefét.

Mumbai, édes Mumbai. Megérkeztem. Fél tizenegy van.

Ketten is várnak. Az EDS-től és a szállodától is. Majdnem összevesznek. Én Harish-al tartok, mégiscsak kolléga, vagy mi. Milyen köd van itt! Ja ez szmog. Mennyi az út? Fél óra. Egy darabig nézem az utat, aztán inkább küldök egy pár sms-t, az mégiscsak biztonságosabb. Aztán megint felnézek. Sok van még? – kérdezem. Sok. Többször kérek elnézést a szagom miatt. Udvariasan ingatja a fejét. Csak azt nem tudom, hogy ez most igen vagy nem? Mindegy, nem ezt kérdeztem. Egy óra múlva érkezem meg. Durva volt. Túléltem. Holnap jön értem. Alig várom.

Bejelentkezek. Rendesek. Már vártak. A szálloda szép. Gondolom. Mert tök sötét van. A szoba rendben. Engedek egy kád fürdővizet, közben felhívom Adélt. Sajnál. Tudom. Megfürdök. Ennyire jól régen esett fertőzött víz. Vacsorázok. Fél kettő van. Mindenáron azt akarja, hogy pizzát egyek. Azt eszek. Szörnyű. Lefekszek aludni. Minden elmosódik…

Mumbai – Március 3, reggel fél tizenegy

Most nyit a légitársaság irodája. Felhívom. Nem tud semmit. Vissza fog hívni pontosan 5 perc múlva. Egy óra múlva csörög a telefon. Mondjam el mégegyszer, hogy milyen útvonalon érkeztem. Elmondom. A csomagom felszívódott, senki sem tudja hol van. Biztos, hogy volt csomagom? Vissza fog hívni. Délután egyig. Nem hív. Ismét megfürdök. Visszaveszem kétes állapotú ingemet. Az alsónadrágomat nem. Azt ma este el fogom égetni valahol. A telefonom nem tudom meddig bírja. A töltő a bőröndben. Elindulok az irodába, de előtte megállok valami boltban göncöt venni…

…folytatás…